magyar english
Körösvölgyi Látogatóközpont és Állatpark nyitva tartása
 
Széchenyi 2020 - KEHOP, GINOP pályázatok
 
Keressen minket a Facebookon!
             
Nemzeti Parki Termék Védjegy
 
 
NATURA 2000 fenntartási tervek
 
Kultúrtörténeti értékek
Védett természeti területek

Hasznos linkek

  

 

 

 

 

 

 

 

                           

 

 

  

"A túzok határon átnyúló védelme Közép-Európában" LIFE+

 

 


   

        
 

 


   

 

 

 
MEGVÁSÁROLHATÓ!
  
A Körösvidék tájhonos cserjéiről és fáiról - 33. rész
 
A Körös-Maros Nemzeti Park Körösvidék tájhonos cserje- és fafajait bemutató sorozata utolsó részéhez érkezett, amikor egy a Dél-Tiszántúlon mára már megritkult, kertjeinkben termesztett változatában azonban mégis továbbélő cserjénkkel, a bodzafélék (Caprifoliaceae) családjába tartozó kányabangitával (Viburnum opulus) foglalkozunk.
   
 
Nem búcsúzunk el a növényvilágot kedvelő olvasóktól, mivel jövő héten új sorozatot indítunk a „A Dél-Tiszántúl ehető és gyógyító hatású tájhonos lágyszárú növényei” címmel.
 
Térjünk vissza mai írásunk tárgyához a kányabangitához. A Viburnum tudományos nevet, a 18. században élt nagy svéd természettudós és rendszerező Carl von Linné adta, igaz az ókori római költő Vergilius is említ egy viburnum nevű cserjét, melynek vékony ágait kosárfonásra használták. A régi füvészkönyvekben még Sambucus-ként, vagyis bodzaként szerepel.
 
Igen korán megjelenik a magyar írásbeliségben a faj kányafa elnevezése. Már a XV. század elejétől szerepel okleveleinkben, s később is gyakori szótárakban, lexikonokban, füvészkönyvekben. A ma általánosan elfogadott kányabangita név, mint összetétel Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása. A bangita utótag 1793-ban található meg először írásban. Ennek jelentését a nyelvészek zöme a bang gyökből, s az azzal rokon bingy, bingyó, bogyó, benge szókból vezeti le. Vagyis a növény bogyótermésére utal, annak kicsinyítőképzős alakja.
 
A cserje sokféle-sokszínű népi-táji magyar megnevezése zömmel a szláv kalina szó átvételén alapul. A szlovák és cseh kalina növénynévre Sándor István már 1808-ban felhívja a figyelmet. Ez előbb: kalina, kalinafa, kalinka, kálenka, majd: gána, gálna, kálna, kálnofa, génye, gánya, gányafa, gényefa, gányófa később: kakasfa, kánya, kányafa, kányosfa, vereskánya, bókoló fehér virágzata alapján: hólyagfa, hófa, bogyószíne, sudaras vesszői okán: kányacseresznye, kányabegye, kányabogyó, kányabingó, piroskánya, vereskánya, pirókfa illetve ostormény, ostorménfa, ustornyélfa, élőhelye miatt: sárfűz, vízibodza, névként jelentkezik. Látható, hogy a népi szófejtés is leginkább a kánya madárnevet hallotta ki a szláv elnevezésből, s ez formálódott tovább az egyes tájak „szája íze” szerint, majd jutott át az irodalmi nyelvbe. Sok más nép is a szláv kifejezést vette át. Románul călin a növény és bogyója a călínă. A német nyelvben többek közt kalinkenbeerstrauch, Kalinkeholz formában fordul elő.
 
Miután átrágtuk magunkat a nyelvészet „kásahegyén” ismerkedjünk meg közelebbről ezzel a szép, tájhonos cserjénkkel. Több törzsű, 5 méteres magasságig növő bokor vagy kis fa. Ágai fiatalon ívesen hajlók, idős korban bókolók. Kérge sötétszürke, felülete finoman, hálózatosan repedezett. Átellenesen álló, kerekded, 3-5 kihegyesedő csúcsú karéjjal tagolt, fogazott szélű levelei élénk zöldek, fonákjuk pelyhes. Lombozata ősszel kárminpirosra színeződik. Erős illatú, rovarok porzota virágai, májusban a legfelső oldalhajtások csúcsán lapos bogernyőkben nyílnak. E bogernyők sajátos felépítésűek. Az apró, hófehér színű, hímnős virágokat nagyobb méretű, forrt szirmú, halovány sárga, meddő virágok veszik körül. Nyárvégén, őszelőn érő gömbölyű vagy kissé megnyúlt alakú, húsos termése skarlátpiros csontár.
 
A kányabangita eurázsiai flóraelem. Széles ökológiai tűrőképességű, hosszú életű, gyors növekedésű, síksági-hegyvidéki faj, ezért a leghidegebb, tundra éghajlatú területek kivételével egész Európában megtalálható. A magashegységekbe 1200 méter magasságig hatol fel.
 
Európán kívül előfordul Ázsia mérsékelt övi részein. Az amerikai kontinensen háromkaréjú levelekkel rendelkező alfaja él.
 
Nedvesség igénye viszonylag nagy, ezért Magyarországon termőhelyi optimumát nagyobb folyóink árterei jelentik, de a dombvidékeken és a középhegységekben is megjelenik. A Dél-Tiszántúlon is elsősorban Körösök mentén, a puha- és keményfa ligeterdők szegélycserjéseiben volt jellemző. A múlt időt sajnos azért kell alkalmaznunk, mert természetes élőhelyeinek eltűnésével állományai erősen lecsökkentek, s fatelepítésekbe is ritkán ültetik.
 
A bangita az északi szlávok ősi cserjéje, amit az bizonyít, hogy regéik, népdalaik, szólásaik gyakori szereplője. Az egyik szlovák népdal imígyen szól: „Sama som ja sama, jako v pole slama, sama som jedina, jak v hore kalina”, vagyis „Magam vagyok magam, mint tarlón a szalma, magam vagyok árván, mint bangita az erdőben”. A Vág folyó mentéről ismert az alábbi népdalszöveg: „Kalina, malina nad Vahom dozrela, neraz som ja suhaj za tebou pozrela”, azaz „Bangita és málna megérett a Vágnál, nem egyszer néztem, legény teutánad”. A szlávság különleges gyógyító erőt is tulajdonított a bangitának. Az orosz és lengyel néphit szerint, ha bangitavirágot tesznek a szerelmi bánattól szenvedő szívére, annak szerelmi kínja tovaszáll, elmúlik.
 
Faanyaga kemény, finomszövetű. Egykor ágaiból nyársat, ostornyelet, pipaszárat készítettek, hajlékony fiatal vesszeit gúzsnak, huroknak használták. Viszonylagos ritkasága és kis termete miatt faipari felhasználása manapság már csekély. Terméséből frissen piros festéket, szárítva fekete tintát állítottak elő. Bogyója egyébként erősen savanykás ízű, kellemetlen vajsav szagú. Nyers táplálékként hányást, gyomorrontást, rosszullétet okozhat, de nagy mennyiségű fogyasztása akár halálhoz is vezethet. Nagyon magas C-vitamin tartalma miatt a skandináv és angolszász területeken befőttet, gyümölcszselét készítenek belőle, mivel főzéskor mérgező hatóanyagai jórészt lebomlanak.
 
Észak-Amerikában élő alfajának felhasználásához szomorú történet fűződik. A XIX. században a déli rabszolgatartó államokban a földbirtokosok kéregteáját arra használták fel, hogy megakadályozzák vele fekete rabszolganőik elvetélését. Minél több gyereket akartak, hogy sok rabszolga dolgozzon gyapotföldjeiken. Naponta összegyűjtötték a rabszolgaasszonyokat, s a „fekete bangita” levét itatták velük. A rabszolganők - csendes tiltakozásul a rabszolgaság ellen - megkísérelték előidézni a vetélést, s ehhez a könnyen hozzáférhető gyermekláncfű gyökerét használták fel.
 
Hazánkban ma, főként gyógynövényként hasznosítják. Szárított termésének főzete borogatásként vagy bőrbe dörzsölve értágító hatású. Kérgéből főzött teája étvágygerjesztő és frissítő hatású. Fő hatóanyaga a viburnin, ezen felül tartalmaz még pektint, cukrot, almasavat, cseranyagot, vasat. Felhasználható bélhurut, húgyúti bántalmak, hasmenés, fájdalmas menstruáció tüneteinek - hányinger, hányás, verejtékezés, hidegrázás - enyhítésére. Hasonló hatású a cserje gyógynövény boltokban kapható tinktúrája is.
 
Mint, cikkünk elején említettük a kányabangita vadon már erősen megritkult, mégis számos termesztett alakjában találkozhatunk vele kertjeinkben, parkjainkban.
 
Legismertebb változata a tavasszal hófehér, tömött virágzatokkal borított labdarózsa (Viburnum opulus var. roseum). Már az 1786-ban létre hozott marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban (szárított növénygyűjtemény) találkozhatunk a laptavirág vagyis a labdarózsa „préselményével”.
 
A tájhonos, vadonnövő kányabangitát külterületen magányosan vagy szegélycserjésként érdemes ültetni. Belterületen is vetélkedhet kertek, parkok, csendes utcák mezsgyéinek bokrosításakor termesztett, dekoratív változataival, hiszen hasonlóan szép tavasszal virágzata, ősszel terméseinek, lombozatának színe, s emellett szívósabb is azoknál, így többféle környezetben ültethető. Érdekesség, hogy termését ősszel a madarak is kerülik, télen azonban, amikor nagy a hó és a hideg, mindet lecsipegetik, mert a fagy hatására a benne található mérgező hatóanyagok nagy része lebomlik.
 
 
 
   
 
2017.09.02.
©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design