magyar english
Körösvölgyi Látogatóközpont és Állatpark nyitva tartása
 
Keressen minket a Facebookon!
             
Széchenyi 2020 - KEHOP, GINOP pályázatok
 
Nemzeti Parki Termék Védjegy
 
 
NATURA 2000 fenntartási tervek
 
Kultúrtörténeti értékek
Védett természeti területek

Hasznos linkek

  

 

 

 

 

 

 

 

                           

 

 

  

"A túzok határon átnyúló védelme Közép-Európában" LIFE+

 

 


   

        
 

 


   

 

 

 
MEGVÁSÁROLHATÓ!
  
» Védett természeti területek » Körös-Maros Nemzeti Park » Élővilág » Állattani értékek
Állattani értékek
 
A Körös-Maros Nemzeti Park gerinctelen állatvilága
 

Egy adott területen vagy élőhelyen előforduló gerinctelen fajok közösségét alapvetően a környezeti tényezők milyensége és a növényzet határozza meg. A fitofág fajok jelenlétének egyik alapfeltétele a megfelelő vegetáció (fajkészlet, struktúra), erre a „táplálékbázisra” települnek a predátor és parazita szervezetek, melyek végül az életközösség bonyolult kapcsolatrendszerét építik fel.
 
Ennek megfelelően a Nemzeti Parkban előforduló gerinctelen állatfajok köre és mennyiségük fő meghatározója az aktuális vegetáció, így a folyómenti területek, a szikes puszták, az egykori mocsárvidékek, árterek helyén a folyószabályozásokat követően is fennmaradt természetközeli területek, valamint a löszpusztagyep és erdősztyep maradványokhoz kötődő élőhelyek.
 
  A Nemzeti Park területén jelenleg hat fokozottan védett és 127 védett gerinctelen állatfaj előfordulása ismert.
 A Körösök és a Maros hullámterén fennmaradt holtágak és  kubikgödrök mellett megmaradtak természetes képet mutató fűz-nyár ligeterdőkben általánosan megtalálható a színpompás kis színjátszólepke (Apatura ilia), a nagy rókalepke (Nymphalis polychloros) és a Maros mentén ritka kis fehérsávoslepke (Neptis sappho). A Körös-ártéren jelentős állományalkotók a különböző nyárfajok, ezeken fejlődik egyik legnagyobb éjjelei lepkénk, a kéköves bagolylepke (Catocala fraxini), mely szép számmal képviselteti is magát a folyó menti erdőkben nyár végén. Az idős fűzfákban fejlődik a védett pézsmacincér (Aromia moschata), mely nevét jellegzetes illatáról kapta, fejlődéséhez az idős fűzfák alkalmasak. Az országhatárt átlépő folyóink áradáskor gyakran sodorják magukkal a vízgyűjtő területükről származó hegyvidéki, hegylábi fajokat, melyek alkalmas élőhelyet találva meg is telepszenek. Ilyen fajunk a bánáti csiga (Chilostoma banatica), a Maros menti erdőkben sikerült megtelepednie, fluktuáló egyedszáma ellenére biztos állománya él a hullámtéren.
 
 A viszonylag jól regenerálódó társához képest a keményfa ligeterdők még drasztikusabb területcsökkenést   szenvedtek el értékes faanyaguk és termőhelyük mezőgazdasági használhatósága miatt. Rovarviláguk azontúl, hogy a legfajgazdagabbnak tekinthető a Dél-Tiszántúlon jelenlévő társulások között, számos ritka, természetvédelmi szempontból értékes fajnak élőhelyei. A pontomediterrán elterjedésű magyar tavaszi-fésűsbagoly (Dioszeghyana schmidtii) igazi erdősztyepp faj, míg a díszes tarkalepke (Euphydryas maturna) és a kis apollólepke (Parnassius mnemosyne) inkább a hegyvidéki tölgyesek karakterfaj. Az idősebb állományok öreg, korhadó, odvas fái kiváló élőhelyet nyújtanak a lárvaként élő vagy holt faanyagot fogyasztó úgynevezett xylofág rovarok számara, mint a szarvasbogárnak (Lucanus cervus), a magyar virágbogárnak (Netocia ungarica) és sok más faj mellett a pompás virágbogárnak (Cetonischema aeruginosa). Ezen fajok jelenléte a természetes folyamatok érvényre jutását igazolják, mivel az intenzifikált kezelésű erdőkben nem kívánatos a holt faanyag. A talajfelszíni futóbogarak közül említést érdemel a ragyogó színű aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) és a rezes futrinka (Carabus ullrichi). A Kígyósi-puszta részét képző Nagy-erdő hűvös avartakarójának nedves rejtekében él a dobozi pikkelyescsiga (Hygromia kovacsi), mely kárpáti endemikus csigafajunk.  

 

 Az egykori keményfás ligeterdőket a lecsapolással bekövetkezendő szárazodás sziki tölgyesekké alakította át, kevés fennmaradt valódi sziki tölgyesünk legszebb maradványa Bélmegyeren található. A hasonló vegetációból fakadóan lényeges az egyezés a keményfás ligeterdők rovarközösségeivel, azonban a felszakadozó erdők tisztásain és szélein megjelennek a szikesek karakterfajai is. A társulás gazdag vegetációs szintezettsége és fajgazdagsága magával vonja a ráépülő tápláléklánc gazdagságát is. Sokszínű lepkevilágából csak egy szeletet jelent a tölgyfaszender (Marumba quercus) és a fokozottan védett magyar tavaszi-fésűsbagoly (Dioszeghyana schmidtii), mely kiemelkedő állománya él a Bélmegyeri Fáspusztán, illetve a kis-sárréti tölgyesekben is fellelhető. A lombkoronában a dobolószöcske (Meconema thalassinum) hallatja hangját, e lomberdei fajt ezidáig csupán a bélmegyeri erdőkben sikerült megtalálni. A felnyíló erdőt a tisztásokon magaskórós társulás váltja fel, az itt növő sziki kocsordon él a nagy szikibagoly lepke (Gortyna borellii lunata), mely faj elterjedési területének súlypontja a Kárpát-medencére esik és hazai állományainak jelentős része él a Nemzeti Parkban, főleg a Dévaványai-Ecsegi pusztákon, a Kis-Sárréten és Bélmegyeri Fáspusztán.
 
 
Az erdők szegélyében, irtásréteken és nyiladékokban a gyakran a cserjések válnak uralkodóvá, ezek fontos élőhelyei egyes gerinctelen fajainknak. Az egyik leggyakoribb cserjefajunk a kökény, mely tápnövénye több védett lepkefaj hernyójának. A kardfarkú lepke (Iphiclides podalirius), a tavaszi gyapjasszövő (Eriogaster lanestris) és a sárga gyapjasszövő (Eriogaster catax) hernyója is kökényen fejlődik, utóbbi hazánkban szórványos, a Nemzeti Park területén pedig kifejezetten ritkának mondható. A tavaszi gyapjasszövő hernyóit gyakran lehet megfigyelni tömegesen a Kis-Sárrét egyes részein. A Kígyósi-puszta kökényes foltjaiban jól érzi magát a kétszínű fogólábú-fátyolka (Mantispa styriaca) is.
A vízjárta területek lecsapolásával a folyók menti vizenyős területek szinte teljesen eltűntek, a valamikori Kis- és Nagy-Sárrét egykor kiterjedt mocsárvilága töredékére csökkent, de az egykori állapotokat idéző állandó és időszakos jellegű mocsarak egyránt találhatók meg a Nemzeti Parkban. E területek értékes növény- és madárvilága mellett értékes rovarvilággal is büszkélkedhetnek. Az élőhely apró vadászai a különleges életmódú búvárpók (Argyronetra aquatica) és a kishalakat zsákmányoló szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus). A mocsárétek nyári égköve a nagy tűzlepke (Lycaena dispar rutila) olykor igen nagy számban figyelhető meg, a magaskórosokban pedig legkisebb szenderünk, a törpeszender (Proserpinus proserpina) hernyója fejlődik füzényen és ligetszépféléken. Az Ugrai-rét mocsárvilágának érintetlenségét bizonyítja a piros szitakötő (Leucorrhinia pectoralis) itteni előfordulása, mely a Nemzeti Parkban csak itt él, és bár országosan a számára alkalmas élőhelyeken jelen van nem tekinthető gyakori fajnak.
 
 A területek lecsapolásának másik következménye a Körös-Maros közének elszikesedése, így Dévaványa-Ecsegi puszták, Cserebökény, Mágor-puszta és a Kis-Sárrét területén alakultak ki kiterjedtebb másodlagos szikes puszták. A mikrodomborzat a magasabb térszínek fokainak és a mélyebb, tavasszal tocsogós, később viszont keményre száradó szikpadkákkal tagolt. Az itt élő állatfajoknak alkalmazkodniuk kellett a gyorsan és sokszor szeszélyesen változó élőhelyhez. Az időszakos vizekhez jól alkalmazkodtak a gyors fejlődésű szitakötők, közülük a nagy foltosrabló (Lestes macrostigma) és a réti rabló (Lestes dryas) a kardoskúti Fehér-tó ritkább zygoptera szitakötői. A Cserebökényi nyílt talajfelszínnel tarkított szikeseken jól érzi magát a pannon sáska (Epacromius coerulipes) és a változó sáska (Celes variabilis), a Mágor-pusztai szikesek kevés védett fajának egyike a sisakos sáska (Acrida hungarica), mely a Duna-Tisza közén a homokigyepek elterjedt sáskája, míg itt a szikesek karakterfaj. Az ürmös szikespuszták vörös könyves éjjeli lepkéje a sziki ürömbagoly (Saragossa porosa) a Királyhegyesi-puszta szik-lösz mozaikos gyepjeiből került elő.
 
A folyók ölelésében helyezkedik el a Békés-Csanádi löszhát termékeny vonulata. Az itt egykoron kiterjedt lösztölgyesek és löszgyepek szenvedték el a legnagyobb mérvű területvesztés a szántók javára. Löszgypusztagyepeink éppen csak mutatóba maradtak fenn, legszebb képviselőjük a battonyai Tompapusztai löszgyep, de maradványai megtalálhatóak a Csorvási löszgyepben, a Tatársánci ősgyepben és a Királyhegyesi-pusztán. Kiterjedésükkel fordítottan arányos jelentőségük egyes rovarfajok megőrzésében. A Tompapusztai löszgyepen él endemikus, posztglaciális sztyepreliktum szöcskénk a magyar tarsza (Isophya costata), továbbá jelentős állománya él a fajnak a Maros menti gátakon. Az egyenesszárnyúak táborát erősíti továbbá a fogasfarkú szöcske (Polysarcus denticaudata) és a tőrös szöcske (Gamsocleis glabra). Szintén itt találkozhatunk a mediterrán elterjedésű délvidéki poszméhhel (Bombus argillaceus) és az ugyancsak ritkaságnak számít a hengeres szalmacincérrel (Theophilea cylindricollis). Hazánk nünükefajai közül megtalálható a Körös-ártér töltésein és az ecsegfalvi Ördögsáncon a legkevesebb adattal rendelkező díszes nünüke (Meloe decorus) és a legszebb pompás nünüke (Meloe variegatus). A Királyhegyesi puszta posztglaciális reliktuma és egyben a löszgyepeink egyik zászlóshajó faja a sztyeplepke (Catopta thrips), mely hazánkon kívül csak Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában fordul elő, Magyarországon ez idáig hat helyről ismert. Kiemelt figyelmet érdemel az atracélcincér (Pilemia tigrina), mely hazai állományának majd egésze a Békés-Csanádi hát mezsgyéin él, sajnos az állományának csak töredéke található Nemzeti Parki területen, így a Tompapusztai löszgyepen és a Kígyósi-pusztán. A löszgyepek extenzív legeltetése egyrészről szolgálja a legértékesebb területek természetszerű kezelését, valamint az őshonos háziállatfajták génmegőrzését. Az állatok fontos szerepet játszanak a koprofág rovarok életében, például a védett holdszarvú ganéjtúró (Copris lunaris) a szürkemarhák ürülékéből készít bölcsőt leendő utódainak Dévaványai-Ecsegi pusztákon.
 
A szárazföldön kívül, a vizekben is bőven akadunk érdekes élőlényekre. A folyók aljzatán, így a Körösökben és a Marosban nagy számban találhatók a hazai puhatestűek legnagyobb képviselői, a lapos tavikagyló (Pseudanodonta complanata) és tompa folyamkagyló (Unio crassus). A Marosban megtalálható a vörös könyves négypúpú karmosbogár (Macronychus quadrituberculatus) és a sokáig kihaltnak vélt nagy karmosbogár (Potamophilus acuminatus). A Maros partmenti régiójában él a világszinten is egyedülálló európai nyelesszemű légy (Sphyracephala europaea), mely sehol máshol nem fordul elő. A folyóvizek, így a Körösök és a Maros egyes szakain megtalálható mind a négy hazai folyamiszitakötő fajunk: a feketelábú szitakötő (Gomphus vulgatissimus), a sárgás szitakötő (Stylurus flavipes), a csermelyszitakötő (Onychogomphus forcipatus), az erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia), közülük a feketelábú szitakötő a legelterjedtebb. A Körösök és a Maros víztükre alatt rejtve fejlődnek, és csak rövid násztáncuk alkalmával kápráztatják el a természetjárót a tiszavirág (Palingenia longicauda) és dunavirág (Polymitarcis virgo) tömeges rajzása.
 
 
 
   
 
2012. 01. 31. Oldal nyomtatása
©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design