magyar english
Körösvölgyi Látogatóközpont és Állatpark nyitva tartása
 
Keressen minket a Facebookon!
             
Széchenyi 2020 - KEHOP, GINOP pályázatok
 
Nemzeti Parki Termék Védjegy
 
 
NATURA 2000 fenntartási tervek
 
Kultúrtörténeti értékek
Védett természeti területek

Hasznos linkek

  

 

 

 

 

 

 

 

                           

 

 

  

"A túzok határon átnyúló védelme Közép-Európában" LIFE+

 

 


   

        
 

 


   

 

 

 
MEGVÁSÁROLHATÓ!
  
» Védett természeti területek » Körös-Maros Nemzeti Park » Élővilág » Növénytani értékek
Növénytani értékek
 
 
A Nemzeti Park növényföldrajzi szempontból a Pannóniai Flóratartomány, Alföld Flóravidékéhez (Eupannonicum) tartozik, melyen belül a Tiszántúli (Crisicum) flórajárás déli részét foglalja magába. A Körös-Maros Nemzeti Park részterületei a flórajáráson belül érintik a Dévaványai-sík, a Kis-Sárrét, a Körösmenti-sík, a Csanádi-hát, a Békési-hát, a Békési-sík, a Csongrádi-sík, a Körösszög, a Marosszög, és a Dél-Tisza-völgy területeit.
 
A Nemzeti Parkban meghatározóak a folyómenti területek, a szikes puszták, az egykori mocsárvidékek, árterek helyén a folyószabályozásokat követően is fennmaradt természetközeli területek, valamint a löszpusztagyep és erdősztyep maradványokhoz kötődő élőhelyek.
 
Az előforduló ritkább növényfajok közül a Dél-Tiszántúlon jellemzőek az európai, a kontinentális, pontusi-pannon, eurázsiai, szubmediterrán elterjedésű flóraelemek. A Nemzeti Park kiemelt értékeit képviselik a pannóniai bennszülött növények, melyek közül ki kell emelni a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), az öldöklő aszat (Cirsium furiens), a pécsvidéki aszat (Cirsium boujartii), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a magyar látonya (Elatine hungarica), az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) és a magyar sóballa (Suaeda pannonica) előfordulását.
 
A Nemzeti Park területén három fokozottan védett és 70 védett növényfaj fordul elő.
 
A Nemzeti Parkban nagy területeket borítanak szikesek, melyek kialakulása két időszakhoz köthető. Az első a jégkorszakot követő meleg korban lezajló spontán folyamat (pl.: Csanádi-puszták szikesei), a másik a vízrendezéseket, az Alföld lecsapolását követő másodlagos szikesedés volt (pl.: Dévaványai-Ecsegi puszták, Cserebökény, Kis-Sárrét szikesei). A szélsőséges életfeltételeket nyújtó szikesekhez csak az erre specializálódott, sótűrő fajok képesek alkalmazkodni.
 
A szikes pusztákon néhány tíz centiméteres szintkülönbség is jelentős változást mutat a növényzetben. Ezen belül is a padkás szikes rendkívül sérülékeny mikrodomborzati forma, változatosságát a néhány centiméteres magasság-különbséget is kirajzoló mozaikos vegetáció képezi. A padkák legmagasabb térszínein, ahol a felső humuszos réteg még megvan, vastagságától függően löszpusztagyep, löszlegelő, cickafarkos füves szikespuszta és ürmös szikespuszta társulást találhatunk. Az ürmös szikespuszta társulás jelentős védett növénye a szubmediterrán elterjedésű őszi csillagvirág (Scilla autumnalis), amely ürmös gyepekben csak a Dél-Tiszántúlon fordul elő Magyarországon és legjelentősebb állományai a Csanádi-pusztákon tenyésznek. Szintén ürmös gyepekben újonnan került elő a Nemzeti Parkban egy márciusban virágzó tyúktaréj faj, a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii), melyet Magyarország területéről korábban nem ismertek.
 
A magas sótartalmú padkák aljai tavasszal vízzel borítottak, majd nyárra gyorsan kiszáradnak. A padkás szikes iszapfenék jellemző növényfajai a kígyófarkfű (Pholiurus pannonicus) és a vékony útifű (Plantago tenuiflora), amelyek a szikesek endemikus társulását alkotják. A padkák alját és az erek szikfokzónáját a mézpázsitos szikfok társulás uralja. A szikpadkák alján és tövében képződött sós talajú lankákon él a vakszik társulás, melyet bárányparéj (Camphorosma annua) alkot. A padkák szegélyzónájában él az apró termetű, védett sziki varjúháj (Sedum caespitosum) és a védett, endemikus erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana). A szikesek mélyebb fekvésű részein, szikes mocsarak szélein ecsetpázsitos szikirétet fehér tippannal, harmatkásás szikirétet réti harmatkásával és hernyópázsitos szikirétet találunk. A szikes laposok, mocsarak Dél-Tiszántúlra jellemző faja az egyvirágú here (Trifolium ornithopodioides), mely a nemzeti parki területeken ritka előfordulású.
 
A sziki tölgyesek az egykori kiszáradt magas ártéri területeken találhatóak, melyeknek a legszebb képviselője a térségben a Bélmegyeri Fáspuszta. Kialakulásukat egyrészt a kiszáradó-elszikesedő ártéri keményfás ligeterdők átalakulásával magyarázzák, de valószínűbb, hogy az egységes fajkészlet és az endemizmusok jelenléte miatt sokkal ősibb keletkezésűek voltak. Ligetesedett állományainak tisztásán jellegzetes sziki magaskórós társulást találunk a védett pettyegetett őszirózsával (Aster sedifolius subsp. sedifolius), sziki kocsorddal (Peucedanum officinale), aranyfürttel (Aster lynosyris) és fátyolos nőszirommal (Iris spuria). Kiemelt értéke a társulásnak a védett sziki lórom (Rumex pseudonatronatus), melyet Borbás Vince Bélmegyerről írt le 1870-ben.
A régi elhagyott, lefűződött folyómedrek maradványai helyenként szikes tavakká alakultak, jellegzetes szikes tómeder növényzettel. A parti zónában gyakori a zsióka, a kiszáradó tómederben pedig néhány növényfaj dominanciájával jellemezhető szikes tófenék társulást találhatunk bajuszpázsittal (Crypsis aculeata) és magyar sóballával (Suaeda pannonica) a kardoskúti Fehér-tóban, fakó libatoppal (Chenopodium glaucum) a Királyhegyes melletti Csikóspusztai-tóban.
 
A mocsármaradványokban a legalacsonyabb térszíneken nádast, széles-és keskenylevelű gyékényeseket, vízi harmatkásást, és néhol tavikákásokat és mocsári sásosokat találunk. Számos értékes növényfaj tenyészik itt, mint például a rovarfogó gyökérfüggelékkel rendelkező közönséges rence (Utricularia vulgaris), a védettek közül előfordul a pannóniai endemizmus kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), a védett buglyos boglárka (Ranunculus polyphyllus). Az orchideák egyik impozáns képviselője, a sötétlila virágú pompás kosbor (Orchis elegans) a Csanádi puszták Liliomos mocsarában és a Kis-Sárrét egyik mocsármaradványában, az Ugrai-rét oldalában lelhető fel a térségben, az utóbbi helyen hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) társaságában.
 
Érdekes, említést érdemlő társulás a nedves iszapfenékhez kötődő iszapnövények társulása, melyek korábban a folyók partján és a természetes mocsarak szélében fordultak elő, de sok esetben mára a mezőgazdaság térhódításával a szántóföldek későn kiszáradó belvízfoltjain alkotnak szőnyegszerű növényzetet. Ezek közül is ki kell emelni a látonyákat, melynek magjai az alkalmas körülményekre várakozva száraz talajon akár 50 évig is elfekszenek. Nálunk a védett magyar (Elatine hungarica), a háromporzós (Elatine triandra) és a pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum) fordul elő. A társulást alkotó fajok közül említést érdemel még a védett apró füzény (Lythrum tribracteatum) és a heverő iszapfű (Lindernia procumbens) is. Legszebb állományaikat csapadékosabb években a Dévaványai-Ecsegi puszták területének régi, elhagyott folyómedreiben lévő belvizes foltokon találhatjuk meg. A Körös-ártér iszapos partú részeinek Magyarországon is nagy ritkaságnak számító növénye a tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus).
 
A folyómenti területek növénytani értékét képviselik a természetes állapotú bokorfüzesek, fűz-nyár-ligeterdők, tölgy-kőris-szil-ligeterdők, az ártéri mocsárrétek, ártéri kaszálórétek. Ezen társulások néhol csak szigetszerűen maradtak fenn természetes állapotukban. A védett réti iszalag (Clematis integrifolia) helyenként tömeges megjelenése az ártéri kaszálóréteken kiemelkedő jelentőségű, főként a Körös-ártér Gyigér-zugi mocsárrétjén és a gátak nedvesebb oldalán fordul elő. A tavaszi aszpektusban virágzó ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis) kiemelt értéke a keményfás ligeterdei társulásoknak, melynek legszebb állományait a Maros-ártéren találhatjuk. A folyó menti erdőkben a Maros mellett megfigyelhető a védett széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), a Körösök mentén pedig erdőszegélyekben a fehér, bókoló virágú nyári tőzike (Leucojum aestivum).
 
Főként a Körös, jóval kisebb számban a Maros mentén a szabályozások következtében kialakult holtágakat, morotvákat találunk, melyek mind más szukcessziós stádiumban vannak, a nyílt vízfelülettől a teljesen elhínarasodott, szinte már feltöltődött állapotig. Védett növényfajai közül ki kell emelnünk, a sárga virágú tündérfátyolt (Nymphoides peltata), a víz tetején lebegő vízipáfrányt, a rucaörmöt (Salvinia natans), és az európai vörös könyves, jellegzetes szúró termésű sulymot (Trapa natans). A legszebb holtágakat a Körös-ártéren láthatjuk, melyek közül nyolcat tartanak számon az országosan is kiemelt jelentőségű, úgynevezett szentély holtágak között.
 
A Békés-Csanádi hát löszpusztagyepeinek csak hírmondói maradtak meg, jellegzetes növényeire csak a mezsgyék maradványaiból, kunhalmok, földvárak oldalának növényzetéből és egy-egy kis kiterjedésű, szikes gyepek közé ékelődött, véletlenszerűen megmaradt foltból következtethetünk. A löszgyepek növényei közül ki kell emelnünk a fokozottan védett volgamenti héricset (Adonis volgensis) és a bókoló zsályát (Salvia nutans). Mindkét növényfaj Magyarországon csak itt, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság által kezelt védett természeti területeken él.
 
A löszpusztagyepek egyik legszebb maradványa a Tompapusztai löszgyep Battonya mellett, mely a Száraz-ér kanyarulata által körülvett, védett helynek köszönheti megmaradását. Fajgazdagsága árulkodik arról, hogy milyen lehetett a löszgyepek növényvilága a felszántások előtt. Ki kell emelnünk a nagyon ritka löszgyepfaj a szennyes ínfű (Ajuga laxmannii) itteni előfordulását, a kék atracél (Anchusa barrelieri), a macskahere (Phlomis tuberosa), a pusztai meténg (Vinca herbacea), a csuklyás ibolya (Viola ambigua) és a közönséges borkóró (Thalictrum minus) jelenlétét. Minden jelentősebb löszgyep maradvány foltban előkerült a Nemzeti Park egyik kiemelt értéke, a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), melynek országos viszonylatban is legnagyobb tömegét a Csanádi-pusztákon láthatjuk. Az öldöklő aszat (Cirsium furiens) védett pannon-kelet-kárpáti bennszülött faj. Korábban kipusztultnak vélték, de a Dél-Tiszántúlon a Kis-Sárréten Biharugra, Mezőgyán és Geszt határában megtalálható néhány foltban több száz töves állománya. Ugyancsak kiemelt értéket képvisel a pécsvidéki aszat (Cirsium boujartii), mely a Dél-Tiszántúlon igen ritka, a Kígyósi-pusztán lelhető fel néhány ponton.
 
A Nemzeti Parkban található több, mint hetven kunhalom és néhány földvár, kiemelt kultúrtörténeti és tájképi értékei mellett növénytani szempontból is jelentős. Néhány esetében megtalálható rajtuk az eredeti növényzet. A taréjos búzafű (Agropyron cristatum) dominanciájával jellemezhető löszfal pionír társulásban a heverő seprőfű (Kochia prostrata) is előfordul, valamint a zártabb gyepekben a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) is megjelenik. A legszebb állományait a Maros-ártéren található Bekai-halmon és a Dévaványai-Ecsegi pusztákon keresztül húzódó 3000 éves földvár, az Ördögsánc oldalán találhatjuk meg.
 
 

Kapcsolódó letölthető dokumentumok:
 
   
 
2013. 04. 05. Oldal nyomtatása
©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design